Nem értek egyet a készségtárgyak osztályozásával. De nem azért, mert nem minden gyerek ügyes ezekben. Nagyon nem! Hanem azért, mert azt gondolom, hogy az olyan tantárgyaknak mint az ének, a rajz vagy a technika inkább arról kéne szólnia, hogy a gyerekek alkossanak és egy kicsit kikapcsolódhassanak. Az egyéb pozitív vonatkozásait most nem írom ide, mert végtelenül hosszú lenne a poszt. 
Nyilván más a helyzet azokkal az iskolákkal, ahol ezek a tárgyak kiemelt szerepben vannak. Én is ének-zene tagozatos voltam és imádtam. De most tényleg nem erről akarok beszélni, hanem a dolgok megközelítését szeretném egy kicsit más megvilágításba helyezni.
Gyakori, hogy egy gyerek kap egy kegyelem akárhányast rajzból, meg sok esetben az élményt, hogy ő nem tud rajzolni. Vagy énekelni. Nem baj, ha egyébként zseniálisan játszik valamilyen hangszeren, esetleg csudaklassz ötletei vannak az újrahasznosítás tekintetében, vagy olyan várat épít Legóból, hogy leesik tőle az ember álla, mert az nem követelmény. Aztán ne adj Isten leéli úgy az életet, hogy nem mer semmit alkotni, pedig vágyna rá, mert azzal jött el az iskolából, hogy ő nem ügyes…
Hosszú évekig a gobelinen meg a színezőn kívül nem mertem szinte hozzányúlni semmihez, vagy ha mégis akkor szorongva. Pedig szerettem volna, csak hát nem volt kézügyességem. Vagy mégis? Aztán egyszer szerettem volna poharat gravíroztatni amit ajándékba szántam, viszont kiderült, hogy nem olyan egyszerű a kérdés mint ahogy én azt gondoltam. Úgyhogy összeszedtem minden bátorságomat és megcsináltam én. Akinek az iskolai tapasztalatai alapján nincs kézügyessége, mert nem tud szépen rajzolni. Bár 8 évig hegedültem, de nem tudtam szépen rajzolni, szóval kegyelemből kaptam jó jegyeket, hogy ne rontsa az átlagomat, mert hát ugyebár nem volt kézügyességem. Vagy mégis? Szóval poharat gravíroztam. Beletettem szívem, lelkem. Képzeljétek el, hogy bár nem lett tökéletes, de annyira jól sikerült, hogy oda mertem adni őket. Azóta többet is csináltam és tök jók lettek. Kicsit bátrabb lettem, amiben a csodálatos művész barátnőm keze is benne van, ez úton is köszi Nóri! 
Jött a kalligráfia, mert kézügyességem ugyan nincs, de írni azért csak tudok. 
Később már mertem kavicsra is festeni. Jesszus micsoda bátorság! 
Mígnem aztán pár hete elmentem egy jobb agyféltekés rajztanfolyamra, mi baj lehet belőle felkiáltással és milyen jól tettem! Majd 35 évig éltem azzal a hittel, hogy nekem semmi rajzkészségem, meg kézügyességem nincs, ebben a hitben a gravírozás, meg a kalligráfia vagy a kavicsfestés is csak részben ingatott meg. Pedig csak más megközelítésre volt szükségem.
Elszomorít, hogy sok gyereknek veszik el a kedvét valamitől, csak azért mert az átlaghoz képest nem számít ügyesnek ahelyett, hogy máshogy közelítenék meg a kérdést. Nem mindenki ugyanazon a logika mentén fogja megérteni a matekot, vagy az irodalmat esetleg egy idegennyelvet. De ettől még nem feltétlenül ‘disz’ akármi, vagy rossz képességű, szimplán csak nem vagyunk egyformák és nem mindenki ért meg mindent úgy, mint ahogy azt valaki szerint értenie kéne. Úgy szeretném, ha változtatnánk ezen a nézeten. Segítsetek benne! Biztassuk a gyerekeket, váltsunk nézőpontot és ne arra koncentráljunk, hogy mit nem tud, hanem arra, hogy hogyan támogathatjuk abban, hogy jobb legyen benne.
