2022-ben tartottuk az általános iskolai ballagásunk 20. évfordulóját. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan elröppent, ahogy az is, hogy mégis mennyire megállt az idő. Az iskolánk ugyanolyan, csak helyenként egy kicsit összement és bár mi rengeteget változtunk mégis ugyanazok maradtunk, úgy ismerjük egymást, ahogy senkit. Ahogy sorban érkezett meg a csapat, úgy zárult körénk vissza az a buborék, amiben éltünk. Ének-zene tagozatos osztályként kaptunk valamit amit szinte szavakba sem lehet önteni. A közös órák mellett a különóráink és a szabadidőnk is közös volt. Kórus, néptánc, zenekar, fellépések és kirándulások. Nyáron és a szünetekben hol egyikünk, hol másikunk vigyázott az osztály hörcsögére. Akik közel laktunk egymáshoz együtt töltöttük a nyarakat. Nemcsak egymást ismertük, hanem a családjaink is ismerték egymást. Olyan mély gyökereket kaptunk amik mindig össze fognak minket kötni. Voltak konfliktusok? Hogyne! Bőven. Mindenki egyformán szeretett mindenkit? Nyilván nem. De bármi volt is, ha kellett mindig összezártunk, nem volt olyan akadály amit együtt ne tudtunk volna leküzdeni. Ha egy szóba próbálnám besűríteni, hogy mi is az a valami, ami olyan különlegessé tette az osztályunkat, azt mondanám, hogy az EGYÜTT. Együtt egy olyan gyerekkorban ami igazán csodálatos volt.
Sokszor feltűnik a régen milyen jó volt gyereknek lenni poszt. Minden sorával egyetértek, fantasztikus volt sötétedésig együtt játszani a ház előtt, felcsöngetni egymáshoz, együtt sétálni haza a suliból és még nagyon hosszan sorolhatnám. De! Ugye tudjátok, hogy az ilyen gyerekkor nem tűnt el? Változott a világ és kell alkalmazkodni sok mindenhez, soha nem lesz már ugyanolyan (nem is kell, hogy olyan legyen), ezt egy percig sem vitatom, ugyanakkor ez a gyerekkor ott él bennem, ahogy az osztálytársaimban is és mindenkiben aki így nőtt fel. Hogy visszaadjuk-e a mai gyerekeknek, csak rajtunk múlik! 
