Sziklát másztam

Jó tudom nem vagyok ezzel egyedül, rajtam kívül még millió ember csinálja nap mint nap, ettől függetlenül nekem új és izgalmas élmény. Teljesen más mozgásformát és koncentrációt igényel mint bármi amit eddig próbáltam. A tánc és az úszás világa után különösen szokatlan érzés több méter magasan kapaszkodni egy sziklafalon és hol arról győzködni magamat, hogy tudok feljebb menni, hol pedig arról, hogy bátran dőljek bele az ismeretlenbe és higgyem el, hogy megtart a kötél, meg a furcsán-vicces mászócipő és le fogok tudni ereszkedni. 🙂 Bizalom játék önmagammal, az Isteni gondviseléssel és a társsal aki ott vár a kötél alján. Legfőképpen önmagammal szemben. Csodálatos lehetőség egy csomó felismerést összegyűjteni. El tudom engedni magam? Tudok bízni? Le tudom győzni a nem tudom megcsinálni belső hangot? Tudom folytatni miután megcsúszom és lehorzsolom a térdemet, vagy átengedem az irányítást a félelemnek és feladom? Kiderül, hogy tudok bízni, el tudom hallgattatni a nem megy hangot, nem adom fel és egyre könnyebben tudok hátradőlni és elhinni, hogy megtart a kötél. Közben megtapasztalom a határaimat fizikai és lelki szinten is, és megtalálom a komfortzónám határait, amiből még pont nem lépek ki és szerintem ez így van jól. Gyakran hallani, hogy lépj ki a komfortzónádból mert akkor aztán milyen szuper vagy és milyen jó lesz neked utána. Eddig sem értetem ezzel teljesen egyet, most meg aztán végképp nem. Az első alkalommal felértem a sziklán valameddig és eljött a pont amikor remegett a testem, remegett a lelkem és tudtam, hogy ha innen most tovább megyek már a teljes kudarcélményét és a sérülés veszélyét kockáztatom. Ha ott és akkor tovább megyek, kiléptem volna a komfortzónámból az biztos, de erősen a gyanúm, hogy soha többet nem próbáltam volna meg, akkor sem, ha nem sérülök meg és nem kudarcélményt szerzek. Miért? Mert hiába lett volna sikerélményem, olyan drasztikusan kellett volna kilépnem a komfortzónámból, hogy képtelen lettem volna élvezni. Már alapból, hogy elindultam felfelé és kipróbáltam egy számomra ennyire extrémnek számító dolgot is bőven komfortzóna határos terület, miért ne örülhetnék ennek? Így meghoztam a döntést és nem mentem tovább. Amikor újra fix talaj volt a lábam alatt egész testemben remegtem. Dübörgött bennem az adrenalin és a fáradtság, meg valami kellemes bizsergés, hogy megpróbáltam. Legközelebb jobban megy majd… és tényleg. 🙂 Mert volt legközelebb és még lesz is. Mert a komfortzóna elhagyása helyett „csak” tágítottam a határait és szerintem, legalábbis számomra ez a járható út. Mindig egy kicsit többet merni, eggyel többet lépni, jobban bízni, könnyebben hinni.