Rendben van, ha nem vagy rendben! Rendben van, ha úgy érzed, hogy minden összedől, nincs kedved levegőt venni, nincs kedved élni. Rendben van, ha pillanatnyilag nem látod, hogy milyen szép a napsütés, nem érzed, hogy simogat a langyos szellő vagy nem hallod a madárcsicsergést. Nem kell és nem is lehet mindig „jól” lenni… Az élet néha dob olyan helyzeteket amitől az ember megrogyik. Betegség, szakítás, anyagi gondok és még lehetne sorolni. Dolgok amik fájnak és jogosan fájnak. Mégsem érezzük jogosnak, ömlik ránk a közösségi médiából is a mindenki csodálatosan boldog és tökéletes életet él hazugság. Nem, vagy csak nehezen beszélünk a fájdalmunkról, a félelmeinkről és ha mégis megtesszük, gyakran kapjuk meg azt, hogy nekem/valaki másnak sokkal rosszabb vagy ne legyél már ilyen negatív, örülj annak hogy… (toxikus pozitivitás, majd írok róla külön is), amitől sokszor csak még inkább frusztráltak leszünk. Sürgetve érezzük magunkat, hogy minél előbb újra boldognak kell lenni, pedig bizony ez általában csak az után megy, hogy megéltük a rosszat. Mert meg kell élni, csak benne élni nem szabad.
„Két hegymászó éppen kirándul a Himaláján. Az egyik lezuhan egy szakadékba. A másik utána kiabál:
– Jól vagy?
– Jól!
– Nem törött el semmid?
– Nem!
– Nem fáj semmid?
– Nem!
– Szuper, akkor gyere mássz ki és mehetünk tovább!
– Várj még nem értem le!”
Szóval szerintem el kell érni a gödör alját, körül kell nézni ott „lent”, hogy pontosan milyen mély is ez a gödör, jártam-e már itt korábban, van-e nálam ásó (amivel éppen magammal szúrok ki) és hogy jutok innen ki. Első lépésként biztosan fel kell állni, aztán megpróbálni kimászni, ha pedig egyedül nem megy, elfogadni a felénk nyújtott kezet, mert higgyétek el, mindig van egy felénk nyújtott kéz!
